Már hosszú hónapok óta tervezem ezt a bejegyzést, de most jött el az ideje. Április óta nem adtam életjelet magamról. Hogy megtaláltam-e a nagy Ő-t? Ugyan dehogy. Eltűnésemnek nem ez áll a hátterében. Csupán nem elégít ki, hogy életem történéseit papírra vessem. Pedig volt megannyi történet.De másra vágyom. Egy évvel ezelőtt indítottam ezt a blogot, tele vággyal és reménnyel. Három index címlappal büszkélkedhetek. De egy év alatt is mennyit változhat az ember. 

Én és a gondolataim továbbra is elérhetőek leszünk, csak más formában. Ahol nem az életem, hanem a lelkem rezdülései kerülnek előtérbe. Nem titkolom a nevem, a személyiségem. Való énem való gondolatait tárom mindenki elé. Elég bátor vagyok már ehhez. 

Erősen gondolkodom ennek a blognak a sorsán. Nincs szívem törölni, nincs szívem teljesen megválni tőle. Ez is én voltam. Írni ugyan már nem fogok,de lehet végleg kitörölni sem. 

Búcsú nélkül nem távozhatok. Köszönettel tartozom Nektek. Annak a pár embernek, akik nap mint nap kíváncsiak voltak az életemre. Akik nap mint nap írtak. Akik bátorítottak, akik leszóltak. Én tényleg köszönöm Nektek, gyakorlatilag Ti is az életem részévé váltatok. Aki kíváncsi a folytatásra az új köntösben, írjon és nem fogom titkolni a címet.

De hogy hű legyek a blog címéhez, a nagy Ő-höz tényleg rögös út vezet, de önmagamhoz azt hiszem még rögösebb.