Hogyan is lehetnék társa valakinek,ha saját magammal is állandó harcban állok.

A hétvége hatása már ismeretes,de szépen épülök fel.Viaskodok egy kis kezdetleges betegséggel is,de nem hagyom,hogy úrrá legyen rajtam. Hétfőn voltam egy castingon,éjszakai promócióra válogattak lányokat.Biztos voltam benne,hogy sok szép fiatal nagyon csinos gyönyörű lány lesz ott.Mikor körbe néztem,kicsit ledöbbentem:hát ööö,soknak sok,de hogy nem igazán szépek,és a style kérdését sem gondolták túl az biztos.Szinte biztos voltam a saját sikeremben.Ma délután jött az e-mail,hogy sajnos nem... Pedig már hetek vagy hónapok óta ilyen lehetőséget keresek,mert fejben elterveztem,hogy lesz egy ilyen hétvégi jövedelemforrás,amit szépen félre is tehetek (és ezen kívül lesz még egy),és múlt héten leltem rá erre,tényleg biztos voltam benne. Persze 25 évesen főállás mellett már nem kellene bánni,hogy hétvégente alig ruhában nem bájologhatok.De ez akkor is letört.Persze ilyen esetekben mindig előjön az ismerős ismerőse,akit -mint minden más munkánál-betesznek dolgozni,de akkor is.Még egy ilyen helyzetben is a csúnyább butább lány érvényesül? Letört,mert határozottan a terveim között szerepelt. És ezzel elindult a lavina...

Ahogy haza értem, ugyanúgy mint tegnap elaludtam kabátban sapkában és cipőben,a szervezetem csak ennyire van lemerülve.... De összeszedtem magam,hogy ajándékokat keressek.Persze ahogy lenni szokott,először magamat ajándékoztam meg. Utána mikor beléptem a könyvesboltba elfogott ismét a szégyenérzet.Miért nem olvasok?? És sajnáltam minden egyes forintot,amit egyébként ruhákra költök,hiszen annyi csodálatos könyvet vehetnék helyette. De nem,én helyette például megveszem a liláskék tüll szoknyát a gyerekosztályról,amibe bele is van írva,hogy 10-11 éves lányok számára.Oké,hogy jó rám a 10 évesekre való szoknya is,de határozottan nem vagyok 10 éves,25 éves vagyok. És 25 évesen tüll-balett szoknyában akarok rohangálni.Hát normális vagyok én? És ahogy a pszichológia rész önismereti részéhez értem,csak kapkodtam a fejemet.Az útvesztés,a labirintus és egyéb hasonló szép helyzetek jutottak eszembe saját magamról.Ahogy nézegettem a könyveket telítődtek a könnycsatornáim,tudtam,hogy nem fogok sírni,de az elmém így jelzett felém.A gyógyulás első jele,ha az ember kimondja,hogy igen,bajban vagyok.Én bajban vagyok,bár szerintem a világon szinte minden ember bajban van,csak nem foglalkoznak vele.Én foglalkozom vele,mert jól akarok lenni.Végre szeretnék eljutni saját magamhoz,nem pedig a bipoláris depressziómban élni.Egy héttel ezelőtt még a "mánia időszak" élt,tele tervekkel,gondolatokkal,érzésekkel,vágyakkal.Most újra a másik oldalon állok.Az a baj,hogy tudom néhány nap múlva már megint másképp fogok gondolni erre az egészre,és megint hülyeségnek fogom tartani ezeket a sorokat. 

Minden ember játszmázik.Én győzni akarok,és első lenni mindenhol mindenben,ennek ellenére a legtöbbször eredendően vesztes játszmákba kezdek.

Mikor éppen szétmarcangolom saját magamat a gondolataimmal mindig az fogalmazódik meg benne,hogy írnom kell/kellene. De ezt csak akkor,csak abban az állapotban lehet.Mire haza érek már nincs meg teljesen az a hangulat,és teljesen azok a gondolatfoszlányok.

Vettem egy könyvet,ami az énképről szól,és éreztem,hogy el kell olvasnom.Már láttam is magam előtt,ahogy fekszem az ágyban és magamba szívom a sorokat.Most már egyetlen vágyam,hogy aludjak,akár így ruhástól is.Lehet eddig tartott a nagy fellángolás (ebben is)

Egyébként ahogy most este megnyitottam az e-mail fiókomat egy újabb visszautasító üzenet fogadott.Már egy jó ideje tudom,hogy ügynökségi oldalon szeretnék dolgozni.Tudom,hogy egyelőre esélytelen vállalati oldalról ráadásul kevés tapasztalattal bekerülni.Ennek ellenére néha megpróbálom.Múlt héten is találtam egy hirdetést(jelenleg nem tudatosan keresem,hanem olykor szembetalálkozom vele),amiben azért láttam 0,01% esélyt.Elküldtem a jelentkezésemet,melynek formája határozottan eltér a sablonoktól.Vagy kiröhögnek,hogy ez a lány nem normális.Vagy felkapják a fejüket,hogy ez a lány nem normális! Jött a válasz,hogy ugyan nagyon is oda illenék,de jelenleg tapasztaltabb embert keresnek.Ezen nem akadtam ki,legalább megpróbáltam. Ez a visszautasítások napja.

Terápiát ide.

Ui: és én eddig miért nem hallottam Feldmár Andrásról....