Ez a mai nap is felért egy katasztrófával. Érzelmi és szakmai mélypont egyben, mit ne mondjak valóban remek volt. Reggel elkéstem, mint ahogy szinte minden nap. Épphogy beértem már jött egy eddig számomra még ismeretlen feladat. Nem megerőltető, és bárki számára elvégezhető, tehát nem a feladat volt az új, hanem a témakör. A készülő pályázatba kell besegítenem,ami egyébként munkaköri leírás szerint is feladatom, csak eddig még nem került rá sor. Viszont táblázatokat készíteni, és szerkeszgetni őket számomra felér egy öngyilkossággal, abból is valamilyen lassan elhalálozó hosszan szenvedő fajtával. És folyamatosan kérdezgetik mikor lesz készen. Nem vagyok szerkesztő profi, és a helyzetet is nehezíti, hogy nem mentettem el őket, így újra és újra kezdhettem előröl a szépítgetést. Közben egy másik sos dolgot is intéztem, és mindenféle adhoc sürgős kérdés is közbejött. Ezek mellett pedig a kritikát nehezen viselem, és egy-egy hangsúly is  mindig elér a lelkemig,még akkor is, ha tudom, hogy nem a rossz szándék szülte, és nem a személyemnek szól. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy én alkalmatlan vagyok a földi létre lelkület szempontjából. Na mindegy. A napi dolgok megoldódtak, mellette még maradt ezer tennivaló, azt hiszem október 23-án is bent leszek. F.m. szinte egész nap nem volt bent, pedig neki készültem az iskolás szerelésemmel. Telefonon többször is beszéltünk, mivel többszöri kérésre sem küldött még el nekem valamit, így kénytelen voltam megjegyezni, amire ő sem kedves stílusban válaszolt, de mondtam neki, hogy velem így ne beszéljen. Távozásom előtt 1 órával bejött. Megcsináltam neki a szokásos kávét, odaadtam a kis gyümölcsöt,amit hoztam, hogy meggyógyuljon. Mivel rengeteg dolga van mostanában, így a kedveskedésre is kevesebb ideje van, azt is rosszul viselem, hiszen már megszoktam egy szintet. Most meg úgy tűnik, mintha én lennék az,aki "odavan". Hát nem tudatosan, de változott is a stílusom felé. Miután elmentem írta, hogy hiányzom. Nekem pedig jöttek a közönyös, szemrehányó válaszaim. Ebből is látszik, hogy én még mindig alkalmatlan vagyok bármilyen társas együttlétre /helló borderline/. Azt még nem is említettem, hogy egy sajtóanyag hibásan jelent meg. Utólag kiderült, hogy én küldtem el rosszul, viszont én többször is érdeklődtem mikor lesz kész, és többször is kértem, hogy megjelenés előtt mindenképp küldjék el jóváhagyatni. Nem küldték, hanem megjelentették. A főnököm még nem tud róla, mivel a héten nincs bent. Akkor most azt hiszem megtanulhatok felelősséget vállalni. Az újságíró is hibázott,na de én is.

Az iskolás szerelésemhez tartozó szoknyát mindig fel-felkapta a délutáni szellő,idiótán szorítottam két oldalt, a vállamon nagy táska, az egyik kezemben laptop pluszban, remekül festettem. Most tanulok vezetni, illetve egyelőre még a kresznél járok. Az hittem az oktató nem kedvel, de így végére már kiemelt lettem. Kiemelt, aki nem tudja milyen határidők vannak, ezért nem tudja leadni időben a szükséges dokumentumot, így nem mehet időben vizsgázni. De elintézte nekem, hogy mégis leadhassam később. Kiemelt, aki nem rendelt gyakorló cédét, csak könyvet. De elintézte nekem, hogy utólag rendelhessek. Úgy telefonálgattak, hogy holnap már ott legyen.Ma este kiderült, hogy mégsem tudok holnap bemenni érte,megéri segíteni nekem. Kiemelt, akitől azért búcsúzás előtt megkérdezi, hogy tudom e mikor van a vizsga. Mondom persze. Hát persze, hogy nem akkor. Pontosan olyan lány vagyok,akit érdemes kiengedni az utakra.....

Itthon este végigfutattam az élettörténetemet. Határozott előrelépések vannak benne, és mindezt azért, mert képes voltam tenni. Van bennem az a szükséges életösztön. Érettségi után már teljesen önállóan éltem, azóta saját magamat tartom el, az albérlettől egy pár zoknin át mindenig. A főiskolán jól tanultam, még egy négyest is próbáltam ötösre kijavítani az ösztöndíj miatt, a diákhitelt életem végéig fizethetem. Aztán jött Budapest. A rossz munkahelyek, még egy főiskola, az állandó keresés a jobb reményében. Volt, hogy két iskola egy munkahely, volt hogy két munkahely egy iskola. Tettem, amit tudtam. Az elmúlt egy évben viszont nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek, ha ők nincsenek, valószínűleg nem sikerül befejeznem az iskolát, és újra felköltöznöm sem. Na de mindegy, nem panaszkodni akarok én itt. Csak eszembe jutott, hogy képes vagyok küzdeni. Most meg kicsit belekényelmesedtem a királylány szerepbe. Pedig a munkahely nem egy kastély. Hogy azt hiszik szexelek pl a vezetőséggel, az egy olyan dolog,ami ellen nem tehetek. Hogy szép pofim van,csinos vagyok és szeretem a ruhákat,az ellen sem. De hogy kevesebbet tekergessem a hajamat, kevesebbet beszéljek nyarvogó hangon a férfi kollégákkal, az ellen igen. És ugyan összességében jól végzem a munkámat,de én soha nem értem be a "jó"val, én mindig legjobb akartam lenni. Azt hiszem ezt elfelejtettem. És ha legjobb leszek, akkor a legjobban fogom érezni magamat. Asszertivitás és proaktivitás, ezek a vezérelvek. És ebbe benne van az erélyesebb fellépés. Utasíthatni nem utasíthatok,nem vagyok ott hierarchia szempontjából,de nem kell minden esetben nagyon kedvesen kérnem még akkor sem, ha régebbi és idősebb férfi munkatársról van szó(jó,szerintem összesen 1 ember fiatalabb nálam).

Ami pedig F.m.et illeti. Azt mondja tiszta szívéből szeret.Most este is mondta, hogy ő mindenben segít és támogat bent, csak fogadjam el a segítségét.  És holnap menjek el vele vidékre, ami egyébként egy jövő heti rendezvény miatt mindenképp fontos, hogy lássam a helyszínt,és meséljek el mindent,ami a szívemet nyomja, Nem támaszkodhatok rá érzelmileg, és nem kell kiakadnom, ha nem kapok egy nap legalább 100 kedves dicsérő udvarló mondatot. Vele szemben ez a cél,nem támaszkodom.