Ha most megfejteném a szó jelentését, akkor minden idők egyik legzseniálisabb embere lennék,de nem, nem vagyok az.
Ezt muszáj bemásolnom:
A szerelem egyik jelentése vágyakozással, rokonszenvvel, intimitással párosuló érzelem, másik jelentése pedig az ilyen érzelmen, illetve a szexualitáson alapuló tartós érzelmi kapcsolat két ember között /http://hu.wiktionary.org/wiki/szeretlek/ -no comment-
Én csak azt tudom, hogy engem nem lehet zavarba hozni sem bókkal sem pedig bárminemű szexualitással. Ellenben van valami, amitől azon kívül, hogy a zavarodottság jeleit önkéntelenül is magamra öltöm, egy pillanatnyi lélegzetvesztés is bekövetkezik. Ehhez pedig annyit kell tenni, hogy azt mondják nekem: Szeretlek.
Múlt héten újra hallottam ezt. És nem úgy, ahogy egy férfi mondja egy nőnek, hanem ahogy egyébként egy embertásunkat szerethetünk őszintén. Én mégis az előbb említett tüneteket produkáltam. Az illető állandóan felhozza, hogy én zavarba hozom a verbális szexuális csatáink folyamán, de hogy engem nem lehet. Ám amikor elhangzott a szájából a bűvös szó ,bekövetkezett az én légzésem leállása is egy másodpercre. Azóta ezt már írott formában is olvashattam, nem is egyszer, de reakcióm viszont még mindig változatlan.
Néhány évvel ezelőtt az aktuális barátommal szeretkeztünk, mikor egyszer csak kiejtette a száján, akkor először, Szeretlek. Igazából ennél meghittebb dolgot nem igazán tudok elképzelni, ám ahelyett, hogy az érzelmek és a velük járó örömkönnyek elöntöttek volna a teljes testi és lelki katarzis találkozásaként, én ugyan elvesztettem néhány másodpercre a lélegzetem, de vele együtt a testem és az arckifejezésem is merev maradt. Blokk. Természetesen mondanom sem kell, hogy nem tartott sokáig a kapcsolat.
Ma délután sokat gondolkoztam,kutakodtam az emlékeimben, de azt hiszem még egyszer sem volt olyan, hogy őszintén és igazán mondtam volna egy fiúnak, és a válasz is ugyanolyan őszinte lett volna. A volt barátomnak mondtam. Határozottan emlékszem, hogy a fél éves "évforduló"ra készültem, az ajándékkártyára órákig választottam az idézetet, nem tudtam, hogy belefogalmazzam e már a bűvös szót, ha jól emlékszem nem tettem. Aznap éjjel külön indultunk el szórakozni, de ugyanarra a helyre mentünk, és akkor éjszaka egyszerűen már kikívánkozott belőlem: hát megtörtént.,feltártam a lelkemet. Válaszreakciót már nem kaptam. Arra is határozottan emlékszem, hogy mikor hazaértünk szép kis veszekedést szítottam belőle, melynek hevében a táskámat is a földre dobtam, benne a pár nappal előtte kapott fényképezőgéppel. Érdekes, hogy nagyon nagyon régóta eszembe sem jutott ez a történet, most mégis itt van előttem. Egyébként emiatt a témakör miatt úgy emlékszem több vita is volt. Persze utólag tudom, hogy ezt így nem szabad, és emiatt nem szabad. Később, talán jóval később,de voltak "szeretlek-szeretkezések".
Nálunk a családban soha nem volt szokás használni ezt a szót, kiskoromból sem emlékszem rá. Ám az öcsémnek mindig mondom, sokat mondom. Nem tudom érti e, de nekem nagyon jól esik. Biztosan érzi is, de én akarom, hogy hallja.
Tudom, hogy nem akkor és úgy szeretünk valakit, ha kimondjuk. A tettekben érhető utól a szeretet. Érezni kell, nem hallani. Én tudom, de nem tehetek róla, ha nekem szükségem van rá, hogy halljam. Nehéz, nagyon nehéz, de ha én képes vagyok rá, akkor a másik félnek is képesnek kell lennie rá.
Magamat egy hiperézékeny lánynak tartom,aki képes elveszni az érzelmek sűrűjében, mégis akkor hogyan lehetek ennyire rideg és hogyan állhat le a légzésem? Ha valóban érzéketlen lennék, akkor nem foglalkoztatna a téma. Ha nem lennék hiperérzékeny, akkor nem misztifikálnám túl magát a szót, és a mögöttes tartalmat. Akkor hol lehet a hiba? Azért mert nem tartozott hozzá a szocializációs folyamatomhoz? Vagy ennél messzebbre és mélyebbre kell haladnom?
Számomra kimondva az, hogy szeretlek, egyet jelent azzal, hogy beismerem gyenge és sebezhető vagyok. De most néhány másodperc alatt végiggondolva, vágyom rá, hogy újra gyenge és sebezhető legyek, mert ez egy olyan őszinte és meghitt érzés, amit csak nagyon kevesen láthatnak és tudhatnak.
