A mai délutáni események és egy esti csevej egyértelműen ráébresztett, hogy túljátszom a szerepemet. Mi történt velem? Mikor? És leginkább miért? ami ennyire elsodort önmagamtól. Vagy ez lennék én? Minél több embert a bűvkörömbe kívánok vonni

A Femme Fatale. Minden a vonzerőről és a csábításról szól, és mindenben önmagamat helyezve előtérbe. Egy simogatás, és iszonyatosan vágyom rád, a tökéletes test birtokosa, és érzéki csók a nyakra, nagy sóhajok. Délután, munkaidő után még az irodában maradva. Fél pillanat alatt át tudtam volna magam adni az érzésnek. És utána is teljesen elvarázsoltnak éreztem magam. De kimondtam, hogy nyilván ez csak addig működhet köztünk, amíg viszonylag érzelemmentes. Ott ült velem szemben, és éreztem, hogy legszívesebben felfalna a gyengéd érintéseivel és az ajkai simogatásával. De így sem tehetem, nem mérgezhetem meg a gondolatait, nem lobogtathatom állandóan a tüzet, nem perzselhetek, nem, hiába árad belőlem, nem tehetem. És közben másban sem táplálhatom a reményt, nem húzhatok állandóan mézesmadzagot, főleg, ha a másik illető tényleg nem is vonz, csak a jóleső flörtölés. És nem vágyhatom arra, hogy másnál is én legyek a legjobb, pedig úgy néz ki, talán újra jobb helyzetbe kerülök nála,ami egyértelműen kedvez nekem többféle tekintet szerint is.

 De akkor mégis miért viselkedem így? Ösztönösen áthatja minden tettem, minden mozdulatomat, minden szavamat. Hol van a filozófikus én, aki a világ rezdüléseit kívánja megfejetni, aki a gondolatok tengerében úszik, akár az árral szemben is. Vállalja a gondolatok okozta önnön marcangolást. És helyette miért csak vágyak tengerén hajózom?

És mikor este kifejtettem a vágy-hűség-ösztön gondolataimat valakinek, ezt a választ kaptam:

Olyan a világ, amilyet te teremtesz magad körül. Erről jutott eszembe a szlogen: annyi a világ, amennyit beletöltesz.

Ezt a világot én teremtettem magam köré.