Én a mai napra 10/10 pontot adnék! Ha a borzalmi szint intenzitását kellene pontozni...
F.m. ma is később jött be, és teljesen érzelemmentes volt. Ez volt az első közös napunk bent a történtek óta. Utána teljesen átváltott, és kedves volt, nem csak velem, hanem mindenkivel, ahogy szokta. Egyáltalán nem értettem hogy tud így viselkedni, biztos vagyok benne, hogy nem érzi jól magát. Engem annyira zavart a helyzet, hogy még mindig fogalmam sincs a sztori folytatásáról, és az is, hogy úgy csinálunk mintha teljesen normális kollégákhoz mért kapcsolat lett volna köztünk az elmúlt 1 hónapban, és a főnökömnek is volt egy olyan hangsúlya,ami felzaklatott, meg egy másik munkatársamnak is, és hogy elvileg én ma délutántól szabádságon lennék ( fél hétkor jöttem el,mert muszáj volt befejeznem) Ezen tényezők együttese egy "bármikor robbanhatok"állapotot hozott létre. F.m. próbált kedveskedni,és a túlzott udvariaskodás, és kérdezgette mi bajom. Annyit tudtam meg, hogy neki ugyan van problémája, de egyre jobb a helyzet. Mikor az ebédlőbe bejött hozzám, és megkért, hogy mondjam el mi bánt, akkor azt feleltem: tudom, több hibám van,ebből az egyik az,hogy végletek között mozgom, nyilván a régi állapot nem tartható fenn,ezért én csak ennyire közömbös és rideg tudok lenni, majd idővel biztos átbillenek középre. Egy fejbiccentéssel jelezte, hogy hallotta a szavaimat, és magamra is hagyott, a továbbiakban rám sem nézett.. Ahogy eltelt egy kis idő,szerettem volna kiegészíteni a mondottakat,de nem volt rá lehetőségem. 1 héttel ezelőtt még egyértelmű volt, hogy mindketten tovább maradunk bent, és akinek előbb mennie kellett, az hosszasan búcsúzkodott. Sok sok üzenetváltás, közös kávé, és most úgy ment el, hogy be sem nézett a folyosóról hozzám. A már délelőtt kialakult állapot és a mi meg nem beszélt helyzetünk hatására éreztem, hogy párásodni kezd a tekintetem. Rohantam le cigizni,a liftben legyeztem az arcomat,az utcán pedig szigorúan napszemüvegben álltam. Nem csordult ki könnycsepp. Ahogy visszaértem magamra csuktam az irodaajtót, mintha már én is hazamentem volna, nehogy bárki is rám találjon. Végül csak kaptam tőle egy üzenetet, miszerint sajnálja, hogy így érzek, és azt is, hogy sokáig bent kell maradnom. Egy hosszabb válaszban kifejtettem, hogy amíg nem beszéljük meg,addig nem tudom hogy viselkedjek, és nem tudom még mindig mi törént csütörtök délután óta, mikor is még úgy volt lehet találkozunk este, és azt sem tudom benne mik zajlottak le azóta, ő nem tudja bennem milyen érzések vannak,, hiszen valójában én sokkal érzékenyebb vagyok mint gondolná, 1 hete még más volt a viszonyunk és nekem időre van szükségem az átállásra. Hát kimondtam....és ezzel felvállaltam a sebezhetőségemet. Míg a blog olvasóinak egyértelmű a hiperérzékeny lelkivilágom, addig másnak nem, mert sokszor elrejtem. Így f.m.nek is. Ő nem tudhatja hogyan kell engem ilyen helyzetekben kezelni, mert csak más arcomat mutattam. Így azt sem tudhatja, hogy bármilyen helyzetet, amiben egy csöppnyi érzelem is keverededik, túlreagálok.
Aki nem vállalja fel önmagát, az ne csodálkozzon, ha senki sem érti meg.
Minden olyan szituációt, amiben negatív vagy csak általam negatívnak vélt érzelmi töltet van, azt beláthatatlan ideig tart feldolgoznom. Ezért van az, hogy bizony a testemet könnyebben adom mint a lelkemet. Már többen kérdezték tőlem, mégis miért? Mi vagy ki bántott meg ennyire? De mindig azt mondtam, hogy senki, és egyelőre ezt így is gondolom. Egyszerűen rossz csillagzat alatt születtem. Illetve mivel mindennek oka van, azért biztosan ennek valami oka.
És miközben ezeket a szavakat írom, jött a válasz, majd az enyém, és az övé. Olyan jól játszottam eddig az érzelemmentes szerepet, hogy színjátéknak gondolja a mostani állapotomat. Hát megéri őszintének lenni,nem? De csak magamat hibáztathatom. Egy vulkán, jégcsap köntösben. És csak egyedül, csak saját magamat vagyok képes felolvasztani, mások előtt csak a páncél látható.
Már két napja csak egy mondat jár a fejemben, melyet sokszor hangosan is kimondok: What's wrong with me?
Tudom, hogy holnap már sokkal nyugodtabban, tisztábban fogok látni - már csak azért is mert eltűnik az arcomról a könnytenger -, még az is lehet elmosolyodom ezen a bejegyzésen,mégis megbánom az üneteben leírt szavaimat.
