Kicsit feszülten érkeztem este a Margitszigetre, bevallom most kifejezetten élveztem volna, ha valaki tesz valamilyen kulturálatlan megjegyzést rám, mert legalább ordíthattam volna egyet és/vagy megkérdeztem volna "na mi van, meg akarsz dugni? akkor gyere" meglepődöttségében és zavarában válaszolni sem tudott volna a szerencsétlen. ( igazából a b betűs csúnyább szót használtam volna, de valahogy képtelen vagyok ide leírni, ja és természetesen ezt nem valós felajánlkozás céljából) Az első métereknél szinte rohantam, magamhoz képest persze, de utána stabilan beállt a tempó, és vele együtt a gondolataim is. Az utolsó 500 méternél, mikor rápillantottam a telefonomra megállapítottam, hogy ma sem lesz meg, de nem érdekel.

Most már leírom: én a 30 percre vágyom. Állítólag egy átlagos kondiban lévő ember ennyi idő alatt képes lefutni egy szigetkört, aminek hosszáról hosszas vita van, mondjunk kb. 5300 métert, 1/8 maraton. Eddig a legjobb időm 31 perc volt, tegnap is csupán 2 másodperc választott el a 30-tól. Az utolsó 500 méter így is teljes nyugalomban telt, a testem még nincsen felkészülve, ezzel nem feladom -olyat sohasemnem -, csupán elfogadom, hogy ma nem. És így is büszke vagyok magamra, hiszen volt, hogy még az este is érezhető kánikulában jöttem, volt, hogy szélviharban futottam-úton hazafelé megkaptam a jégesőt is, volt, hogy csak fél 10-kor tudtam elindulni, volt, hogy a teljes fáradtságot éreztem stb, stb. de akkor is mindig megtettem. És így is büszke vagyok magamra, hiszen más lányokon súlyfelesleg van, zavarja őket, mégsem tesznek semmit. És így is büszke vagyok magamra, hiszen mellette célirányos gyakorlatokat is csinálok otthon. Büszke vagyok magamra, csinos vagyok. Ebben a tudatba értem célba 32 perccel, a végén tudatos lassítással. 

Itthon elérkezettnek láttam az időt egy újabb szembesítésre. Fénykép, de most csak a fenekemre voltam kíváncsi, a tükör hazudhat, a fénykép nem. Örömködve néztem vissza, és bevallom még azóta is újra és újra megnézem. Tetszik. Hazudnék, ha a tökéletes jelzőt használnám, és nem szoktam hazudni, de látni,hogy a befektetett idő és energia  valóban megtérül, csodálatos. Ezt már nem csak erre a testrészemre értem.És ez még csak egy folyamat kezdete. De kétségtelenül jó érzés úgy csinosnak vallani magam, hogy ezért tettem is végre. Úgy néz ki a látens és a valós anorexiáim is búcsúzik az életemtől. Jó, még mindig nem tartok édességet itthon, mert tudom, hogy pillanatok alatt csokis papírok vennének körül, de már napközben többször engedek a csábításnak, a chipsről viszont azóta is csak álmodozom. De egy-egy nagyobb evés/falás után már elviselem, hogy megtettem, és tudom, hogy attól még a hasam ugyanolyan lapos marad. 

Egyébként úgy néz ki, hogy jövő héten valóra válik egy kislánykori álmom, és ehhez bizony a testemnek is sok köze lesz, hát innen jött most az egész testfókusz. 

Nem, a bejegyzéshez nem jár fénykép :)