Mostanában egy kicsit a saját csendszigetemre költöztem. Ennek több oka is van. Az időhiányt felesleges már emlegetnem, egyrészt unalmas, hogy mindig erről beszélek, másrészt pedig mindenkinek arra van ideje, amire akarja, 1-1 nap már rájöttem mire megy el feleslegesen az az 1-2 óra.. De most itt fekszem teljes nyugalomban a hatalmas méretű Starbucks bögre társaságában, nagyon vágytam már ezekre a percekre. A másik két ok sokkal fontosabb:
1. A munkahelyi konfliktus-ügy-dolog én már nem tudom minek nevezzem tovább fokozódott. Újabb információkat hallottam, kezdve attól, hogy én magántulajdon vagyok, felszólították, hogy kattanjon le rólam, nem is akarom részletezni...és én már nem tudtam hogyan is viselkedjek. Így hát az egyenes utat választva, megálltam a főnök ajtajában és megkérdeztem: nem szeretnél kérdezni tőlem, vagy mondani valamit? Felnézett, elmosolyodott és enyhe fejrázással mondta, hogy én nem. Mondom, Oké, és kisétáltam. Ekkor utánam szólt, hogy kérdezni nem, de mondani igen. Van egy tulajdonságom, képességem, készségem,ami ugyan sokszor fájdalmat okoz, mégsem cserélném el soha: átlátok az embereken. Ez így nagyon nyers megfogalmazás, vagyis magasabb fokú pszichológiai és kommunikációs ismereteket birtokában vagyok, és nem azért mert tanultam, hanem azért, mert érzem: tudom mit gondolnak és mégis mit cselekszenek, éppen ezért tudom mit miért tesznek, a nonverbális kommunikációjuk mit sugall, valamint emlékszem a régen kiejtett mondataikra és régi tetteikre. Természetesen nem minden ember esetében működik, és nem vagyok Sookie Stackhouse, hogy halljam a gondolataikat. Ezt csak azért említettem meg, mert éppen emiatt tudom mit jelentett a kérdésem után kapott felnézés, és a beszélgetésünk alattt mikor miért nézett a szemembe és miért nem, és az egyik mostani állítását hogyan üti ki egy korábbi elejtett mondata, és miért kellettek perceknek eltelniük azért, hogy válaszoljon nekem, és megint enyhe cáfolatként a beszélgetés után történt másodpercek. Tudom, hogy nem tart buta lánynak, mégis úgy gondolja ezennel lezártnak tekinthetjük az ügyet, és azonnal vegyem vissza a napokban tudatosan elfojtott személyiségjegyeimet. Tegnap egész délután ez járt a fejemben. Mégis mit tegyek?
- Első gondolatként megfogalmaztam, itt az ideje, hogy eldobjam a koronámat, hiszen a Királylányokat lelövik, ugye? De sajnos vagy sem, ez a személyiségem része egyelőre. Ha eldobom, akkor olyan mintha kitépnék saját magamból egy darabot. Nem állítom, hogy mindig is velem volt, lehet valamikor felvettem, de ezek szerint jó döntés volt, külünben már régen elhagytam volna.
- Csináljak úgy, mint aki elhitte a hallottakat, mint aki 100% túllép azon, hogy nem voltak vele teljesen őszinték, és viselkedjek úgy mintha semmi sem történt volna. Nem, ez sem én vagyok.
- Bevallani, hogy tudom nem teljesen ez az igazság, de nem is akarom, hogy kimondja /mivel lenne jobb, ha kimondaná: én akarlak megdugni/, viszont ezzel tudja, hogy a sztorija nem aratott verbális győzelmet. És ezek után már azt hiszem képes leszek visszatérni önmagamhoz, csak némi tudatosság akaratlanul is társulni fog hozzám.
2. Ez a blog azért jött létre, hogy a fejlődésemet szolgálja.Írni szeretek, és annyi gondolat érzés történés van benne, ami attól, hogy kimondom elmesélem, még bennem marad, ellenben ha leírom távozik belőlem. Írhatnék papírra, amit utána darabokra tépek, vagy naplószerűen visszaolvasgathatnám. De én az internetes naplóírást választottam, Miért? Ebben már egy (csipetnyi) exhibicionizmus is benne van. A titok addig titok, míg egy ember tudja. Teljesen véletlenül szinte már a legelején- bár volt itt már szó sorsszerűségről is - egy ember leleplezett. Még mindig emlékszem az arckifejezésemre, mikor megláttam üzenetben belinkelve az oldalamat. A titok maradhat két ember közös titka. A teljes lelki meztelenség arccal párosítva még egy ember előtt rendben van. Ám a héten újabb leleplezésre, vagy inkább leplezésekre került sor. Ekkor már elgondolkodtam, ezennel kész, vége van. De ma reggelre ebből a szempontból is a nyugalom szállt meg. Előbb utóbb várható volt, igen. És ha "felismernek" azt jelenti, hogy olvassák. A gyermeki énem felerősödése lenne, ha emiatt abbahagynám. Fel kell vállalnom, igen, én így érzek és így cselekszem, ilyen az én életem. Beszélni úgyis beszélek róla, és az már a saját döntésem volt, hogy ezt írásos formában is közlöm a nagyvilággal. Ha meg szégyenérzetem van, vagy rossz érzésem az pedig csak annak a jele, hogy valamit mégis rosszul csinálok... Lehet hamarosan annak is eljön az ideje, hogy bemutatkozom nektek.
