Azt hiszem a férfiak pont azért kedvelnek, amiért a nők nem. Vagy fordítva, a nők pont azért nem kedvelnek, amiért a férfiak igen. Nyilván ez szinte örök érvényű, nem különleges dolog velem kapcsolatban. Azt hiszem ez a hetem pont erről szólt.
A főnökömmel való kapcsolatomról már többször írtam.Próbáltam visszaemlékezni történt e valamilyen különösebb dolog, ami megint egy új lendületet adhatott ennek a történetnek, de nem jutott eszembe semmi. Mégis, valami megint történt. És azt hiszem a hét elején kapott boríték egyáltalán nem a munkámnak szólt,nem is a személyiségemmel kiegészült jutalom. Azt hiszem, ez a boríték sokkal inkább egy éjszaka árát tartalmazza.
Állandóan hozzám ér. Megfogja a kezemet. Megölel. Leül hozzám sztorizgatni. Szóba került, hogy mivel nincsen barátom - egyébként mostanában mondogatom,hogy érzem,hamarosan ez a helyzet megváltozik, és erre mindig azt mondja, ráérek még - ki lehet használni munka szempontjából ezt az állapotot, megkérdezte, hogy ő is kihasználhatja e. Én pedig hibázok, és elvétem a határokat. A hangulatingadozásom állandó beszédtéma közöttünk. A héten egy ilyen csevej közepette mondtam, hogy de tegnap este szomorúnak és magányosnak éreztem magam. Erre azt válaszolta, hogy ilyenkor írjak neki, majd felvidít. Nyilván nem tettem volna. De aznap este 10 óra körül kaptam tőle egy üzenetet, hogy reméli ma este nem vagyok szomorú. Nem voltam, nagyon sok ajándékot kaptam különböző mikulásoktól. 1-1 sms váltás történt, az utolsó mondata azt volt, hogy "jobban szeretlek,ha vidám vagy, engem is feldobsz".Erre már képtelen voltam reagálni. Másnap felajánlotta, hogy hazavisz, mert mégsem lesz munkaebédje. Az a 10 perces út feltette a pontot az i-re. Megkérdezte, mire fogom költeni a kapott pénzt, ezt azt hiszem nem illik, és innen is gondolom, hogy ezzel csak emlékeztetni akart, hogy én kaptam.. Valahonnan eszébe jutott a testfestett bemutatóm. Követelte, hogy csütörtökön mutassam meg a képeket. F.m.mel mindig azon nevettünk, hogy azok a képek az aduászok, és ha az Úr egyszer nagyon megharagszik rám, majd megmutatom neki és megenyhül. Megint hibáztam, és ezt, a számomra már kellemetlen helyzetet úgy próbáltam oldani, hogy ezt elmondtam, nyilván F.m. említése nélkül. Mondta, hogy ez nem így van, mert ezeket nem engesztelésre kell használni, hanem az éhség csillapítására, és az már más kérdés, hogy ez az éhség egyébként kielégül e vagy sem. Ezek után a szavak után már nagyon örültem, hogy csak kb 2 perc választ el az otthonomtól. De ebbe a 2 percbe belefért, hogy mégis mi lesz vele nélkülem, mivel 3 nap szabadságon leszek, és utána is csak 1 napot találkozunk, mert utána ő utazik el. És mikor kiszálltam, megkérdezte, hát puszit nem is kap?
Amíg minden csak verbalitás szintjén működik, addig még olyan nagy baj nincsen. De úgy érzem, hamarosan lépni fog, méghozzá a tettek mezejére.
Ebben az egészben én is hibás vagyok, elismerem. Végletek között mozgok. Vagy távolságtartó vagyok, vagy nagyon közvetlen. És vele is túl közvetlen voltam, ezt lehet, hogy zöld jelzésnek vette, pedig nem annak szántam. Nem akarok vele testi kontaktust. Nem azért, mert a főnököm, hanem azért, mert nem vonz.
Két út áll előttem. Vagy megerőszakolom a személyiségemet, visszaveszek és tudatosan egyre többet egyre jobban befogom a számat, nem lesznek vicces megjegyzések, nem lesznek őszinte magánéleti mondatok. Vagy borotvaélen táncolok, ameddig csak lehet. Persze lehetne egy harmadik is, az őszinte út: elmondani, hogy ez már nekem kellemetlen. De ennél kellemetlenebb beszélgetést nem tudok elképzelni főnök és beosztott között.
