Biztosan mindenki hallott már az El Camino-ról. Vallásoss jellege helyett, ma már, önmagukat és válaszokat kereső zarándokjelöltek lépnek az útkeresés ösvényére. 800 km saját magunkkal, a lelki és fizikai határvonalak újraértelmezésével. Ezek így csak üres szavak, az élmény és az eredmény csak verbalitás nélkül élhető át igazán. 

Az egész életünk egy lelki zarándokút, csak a materális útvonal viszonylag állandó hozzá. Minden reggel felszállok a villamosra, átszállok a következőre. Az emberek változnak körülöttem percről percre, ahogy a gondolatok a fejemben, az érzések a szívemben. Minden nap a legkülönfélébb érzelmeket élem át. A mai napomat már átjárta az öröm, a szexualitás, a harag és a szomorúság, ugyanazon az útvonalon haladva a lelkem különböző ösvényekre tér. Úgy érzem minden megtett lépés közelebb visz a saját belsőmhöz. 

Mindenki a saját zarándokútján halad. Valaki végállomásként a tökéletes férfit gondolja, más a sikeres karriert. Pedig ez az utazás csak és kizárólag rólunk szól. Az út végén saját magunkat kell megtalálnunk. Minden egyes lelki ösvény, minden egyes szívzörej csak közelebb visz az út végéhez. Valakinek gyorsabban megy, valakinek évtizedek árán sem. Pedig, ha nem a másikat hajszolnánk, hanem hajlandóak lennénk a saját lelki rezdüléseinkre figyelni, észrevétlenül szegődne mellénk egy valódi társ, aki kézenfogva segít nekünk eljutni az út végéig. 

Az emberek félnek ettől az úttól, pedig nélküle  a cipősarok is csak némán tud kopogni.